6. fejezet - Vásárlás

Hii girls!:D 
Meghoztam a hatodik részt. Ami nem éppen vidám, de azért remélem legalább egy kicsit szeretni fogjátok. Köszönöm a pipákat és a kommenteket!:) 
Hagyjatok valami jelet magatok után!:D
Jó olvasást! xx

Zokogásom hirtelen alább hagyott, ám a hirtelen fény hatására a fejemre húzom a takarót. Mivel ez az első reakcióm, fogalmam sincs, hogy ki a látogatóm.

- Destiny, jól vagy? - ül le mellém Niall.

Nem válaszolok, csak óvatosan kinézek a takaró alól. A hajam kócos, a szemeim vörösek és dagadtak. Nem festhetek túl jól. Bár most ez érdekel a legkevésbé.

- Minden rendben? - néz rám ijedten.

Könnyes szemekkel rázom meg a fejemet. Niall közelebb ül és magához húz. Ölelése olyan, mintha egy aranyos, és óriási plüss macit ölelgetnél. Jól esik. Elmesélem neki, hogy mi bánt. Vagyis a Liames részt.

- Nem tudom, mi van vele - rázza a fejét hitetlenkedve.
- Reggel még normális volt. Aztán beugrott, hogy megcsókolt és miután elmondtam úgy viselkedett, mint egy 16 éves, aki tisztában van az adottságaival és maximálisan visszaél vele.
- Kedvel téged - mosolyodik el halványan.
- Veszem észre - forgatom a szemem, nem kevés iróniával a hangomban.
- Talán így próbálja a tudtodra adni.
- Hol vagyunk, az óvodában!? Mert legutoljára ott volt szokás, hogy csak akkor piszkáltuk a másikat, ha tetszett - rázom a fejem értetlenül.

Niall sokáig marad és egy kicsit felvidít. Már tizenegy óra felé jár, amikor együtt lépünk ki a szobából. Én a konyhába tartok, ő a szobájába aludni. Nekem is ezt kéne tennem, de nem megy. Hogy Liam kedvelne? Persze, hiszen a barátja vagyok, vagy mi. Áh, feladom! Fáj a fejem a sírástól és a gondolkodástól. Csak egy jó nagy bögre forró kakaóra vágyom. És Liamre. A fenébe is! Beismerem, szörnyen vágyom rá, hogy a magaménak mondhassam, hogy magam mellett tudhassam, de most akkor is utálom. Egy kicsit. Szinte már törvényszerű, hogy ha én a konyhába megyek bármi okból kifolyólag, akkor találkozok vele. Most is így történik. Közömbös tekintettel mered maga elé, és csak akkor vesz észre, amikor köhintek.

- Oh, szia. Észre sem vettelek.

Vállat rántok és a hűtőbe kutakodok tej után. Amit nem találok.

- Könyörgöm, mondd, hogy van valahol egy kis tej - nézek rá kiskutya szemekkel.

Elneveti magát, de csalódnom kell, mert nem azt a választ adja, amit hallani szeretnék.

- Ha ott nincs, akkor elfogyott.

Lebiggyesztem az ajkaim. Gyereknek érzem magam.

- Destiny, figyelj, én sajnálom, hogy olyan hülyén viselkedtem. Nem is értem, hogy mi ütött belém - bűnbánóan csillognak a szemei.

Ahogy azokba a mogyoróbarna íriszekbe nézek, egyből elfelejtem, hogy haragudtam rá. Hogy sírtam miatta.

- Felejtsük el - mosolygom el magam.

Az ő ajkai is mosolyra kunkorodnak és egyből elönt a melegség.

- Miért csókoltál meg? - bököm ki, de abban a pillanatban meg is bánom.

Nem, nem akarom hallani a választ. Én érzem, hogy nem fog tetszeni.

- Józanul nem tettem volna. Sajnálom. Többet ittam, mint kellett volna - húzza a száját.
- Értem. Viszont én fáradt vagyok. Megyek aludni inkább. Jó éjt!

Hadarva köszönök el és ahogy kilépek a helységből már elő is buggyan az első könnycsepp. Hát persze, hogy nem tette volna józanul! Istenem, hogy is gondolhattam, akár egy percig is, hogy lehet bármi közöttünk? Komolyan ennyire hülye lennék? Kínosan nevetem el magam és bevágom magam után az ajtót. Ezzel valószínűleg felébresztve azt, aki ilyenkor már alszik, de ez egy cseppet sem érdekel jelenleg. Háttal az ajtónak dőlök, miközben próbálok normálisan lélegezni. Nem megy. Lábaim remegnek, miközben egyre mélyebbről tör fel belőlem a zokogás. Összecsuklok. A földre borulva sírok tovább. Szánalmas vagyok. Haza akarok menni. Otthon akarok lenni egyedül, a sötétben, csendben.

Az egész estét végig forgolódom és talán összesen egy órát alszom, így nem csoda, hogy reggel úgy kelek, mint egy másnapos. Gyorsan belátom, hogy ennek semmi értelme. Felkelek, és egy gyors zuhanyt veszek. Egyszerű szettet választok, majd a sminkeléssel ügyködök. Bár nem szándékozok sehova menni, mégis berögzült szokás, hogy ez az első dolog, amit megteszek reggelente, felkelés után. Miután végzek, új embernek érzem magam, tele energiával és legszívesebben az egész lakást végig táncolnám. Magam sem értem, hogy mi ez a hirtelen hangulat változás, de biztos vagyok benne, hogy nem fog sokáig tartani. Telefonom a kezemben, fülhallgató a fülemben. Selena Stars Dance albumának egyik száma szól, és ahogy véget ér már következik is egy újabb szám az albumról. Lentről már felszűrődik a fiúk hangoskodása. Mosolyogva caplatok át a nappalin és egy hangos köszönéssel húzok el a tévét bambuló fiúk előtt. Niall utánam néz, Harryvel egyetemben és a szemöldöküket ráncolják, majd legyintenek és folytatják a tévézést. A konyhában Zayn és Liam tartózkodik. Őket is mosolyogva köszöntöm.

- Jól aludtál? - kérdezi Zayn felém fordulva, míg Liam már egy bögre kávét nyújt felém.

Megköszönöm, aztán Zaynnek szentelem a figyelmemet.

- Um, nem. Nem mondám.
- Akkor mi ez a jó kedv?

Felhúzza a szemöldökét és vigyorog. A téma Liamet is érdekli, így ő is fülel. Nem tudok kielégítő választ adni, csak a vállamat húzogatom.

- Kértek palacsintát?

A két srácnak egyből felcsillan a szeme és hevesen bólogatnak. Apró mosollyal az arcomon állok neki a tészta kikeverésének. Nem tart tovább 10 percnél. Várok egy pár percet, míg összeáll, aztán újra megkeverem. Zaynék még mindig a konyhában ülnek és lesik minden mozdulatomat. Jó kedvűen állok neki kisütni a tésztát, amivel alig egy óra alatt végzek is. Nagyjából tripla adagot csinálhattam, hiszen nem két emberre kellett most. Liam szól a nappaliban ülőknek is. Niall úgy ront be a konyhába, mintha ágyúból lőtték volna. Sietősen rakok le mindenki elé egy tányért és a palacsintát középre rakom. Én is leülök közéjük, bár nem eszek. Egy almát veszek fel a pultról, azt majszolgatom, amíg Harry szóvá nem teszi. A jól megszokott „nem vagyok éhes” kijelentéssel hárítom. Nem telik 20 percbe és mindenki teli gyomorral terül szét a kanapén. Megdicsérem magam és bepakolok a mosogatógépbe, majd elindítom. A tálon maradt palacsintákkal szemezek. Nem ehetek! Ismétlem magamban, szinte már mantraként ezt a két szót. Inkább lefedem egy tetővel, hogy ne száradjon meg és elhagyom a helységet.

Kellemes az idő, így kiülök az erkélyre olvasni. A napokban befejeztem A sötét ötven árnyalatát, így most A szabadság ötven árnyalatának állok neki. Tűkön ülve várom, hogy mi lesz a folytatás. Nem megfelelő a lelkiállapotom, hiszen már az előszón elsírom magam. Nem foglalkozok ezzel az apró ténnyel, csak folytatom tovább és teljesen magába szippant a történet. Falom a betűit. Valaki megkocogtatja a vállam, így szívroham közeli állapotban kapom fel a fejemet.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni - szabadkozik azonnal.
- Nem gond - rázom fejem.

Várom, hogy a lényegre térjen, hiszen gondolom nem jó kedvéből jött.

- Um, igazából csak azt akartam... gondolom tudod, hogy most lesz egy díjátadónk a hétvégén.

Bólintok.

- Nos, megszerettelek volna kérni, hogy legyél a partnerem. Tök hülyeség, eddig soha nem kellett, de Paul most kitalálta, hogy kell - magyaráz zavartan.
- Miért pont én?
- Mert senki olyat nem ismerek, akit szívesebben elhívnék - vigyorog rám.
- Rendben. Ki kell öltözni?
- Nem ártana.
- Fantasztikus. Egy darab ruhám nincs - forgatom a szemem.

Elneveti magát. Nyugodt hangnemben közli, hogy akkor elvisz vásárolni. Megrökönyödve nézek rá. Ő meg a vásárlás? De úgy látszik nem viccelt. Közli, hogy készülődjek, mert most megyünk. Még négy nap, minek ennyire elsietni mindent? Jobbnak látom, ha inkább nem szólalok meg. Bár legszívesebben elárasztanám a kérdéseimmel. Ha kijelenti, hogy józanul nem csókolna meg, akkor minek ad olyan félre érthető jeleket, hogy elhív magával, hogy azt mondja, nem ismer olyat, aki nálam szívesebben elhívna? Megőrülök tőle. Mindenféle értelemben. Megigazítom a sminkem és felveszem a bordó Conversemet és egy kötött pulcsit, majd Liam után rohanok.

Már vagy három boltot végigjártunk, és éppen egy negyedikben sétálgatunk. Nagyon remélem, hogy itt megtalálom azt a ruhát, ami első látásra szerelem lesz. Bár kicsit ódzkodom az ötlettől, hogy Liam fizesse ki, ezeket az igencsak drága ruhákat. Felvetettem, hogy kifizetem, de egyből rám mordult, hogy ezt nagyon gyorsan felejtsem el. Már majdnem az egész üzletet bejárom, amikor megakad a tekintetem egy ruhán. Semmi extra, mégis gyönyörű. Beleszerettem. Liam még valahol elöl jár. Intek neki és a próbafülkékhez vonulok. Nem mondanám, hogy különösebben tetszik magamon, de újdonság lenne, ha máshogy lenne. Elhúzom a függönyt, ami mögött Liam várakozik türelmetlenül. Felém kapja a fejét és elmosolyodik. Feltűnően végigmér, én pedig teljesen elpirulok.

- Csinos vagy - bókol.

Az ajkamba harapok, hogy türtőztessem zavaromat. Tekintetét az ajkaimra vezeti, míg az arcát vizslatom. Az arcom színét, akár egy rák is megirigyelhetné. Gyomrom egy laza szaltót vet Liam sötét pillantása miatt. Jobbnak látom, ha inkább átöltözöm. Mikor legközelebb elhúzom a függönyt már másabb a légkör.

- Ez lesz?

Kiveszi a ruhát a kezemből, miközben bólintok. Mosolyogva ragadja meg a kezemet és kifizeti a ruhát. Felháborítóan drága, de felháborítóan tetszik. Lelkiismeret furdalás érzek. Mintha kihasználnám őt. Pedig nem, ő ragaszkodott hozzá, hogy kifizeti. A kezembe nyomja a már kifizetett ruhát.

- Köszönöm - motyogom halkan.
- Semmiség. És most eszünk!

Egy gyorskajálda felé kezd rángatni, de egy tapodtat sem mozdulok. Nem akarok enni. Eddig jól bírom, de ha oda beteszem a lábam, akkor biztos, hogy nem bírom ki, hogy ne egyek. Liam kérdőn mered rám. A számat húzom.

- Nem akarok bemenni. Nem ehetnénk nálatok? - próbálkozok be, ám megrázza a fejét.
- Éhen veszek. Nem bírom ki hazáig. És fogadok, hogy te is éhes vagy.
- Nem, nem igazán.

Oh, dehogynem, mennyire! De nem ehetek, nem érted meg!? Tudatalattim folyamatosan üvöltözik velem. Egy ideje már nem vagyunk jó viszonyban.

- Akkor bemegyünk, rendelek kaját és elvisszük. Aztán a kocsiban megesszük.

Szavaiból érezni lehet, hogy ez a végső ajánlata, így bólintok. Fintorogva lépek be a helységbe, ami bűzlik a kaja szagtól. Gyomrom hangosan kordul, ami Liam figyelmét sem kerüli el.

- Nem vagy éhes, mi? - felvont szemöldökkel néz.
- Nem akarok enni - akadékoskodom továbbra is.
- Destiny, mióta nálunk vagy nem láttalak még enni.
- Azt hiszem, tegnapelőtt este ettem Niallel egy szendvicset, és ma egy almát! - vágom rá egyből.

Azzal a tipikus „ezt most te sem gondoltad komolyan” fejjel néz rám, amelyet annyira utálok. Eleanoron és Hope-on kívül senki nem tud a táplálkozási zavaraimról, azt meg főleg nem akarom, hogy Liam is megtudja. Nem akarom, hogy elítéljen emiatt, vagy sajnáljon. Az még rosszabb lenne.

- D, enned kell! - szól rám kicsit erélyesebben.
- Nem, nem kell! - rázom fejem egyből.
- Miért nem eszel?

Elmondjam neki? Nem akarom, nincs szükségem a sajnálatra, vagy segítségre, vagy akármire. Ám a szám magától dolgozik és már beszélek is. Megkönnyebbülés árad szét bennem, ahogy végre kiadhatom magamból.

- Nem tudod, milyen az, amikor úgy végzed el a gimit, hogy mindenki összesúg a hátad mögött, hogy mindenki szemében csak az a dagadt lány vagy. Próbáltam megfelelni. Ezerféle fogyókúrát kipróbáltam, sportoltam és semmi. Soha nem voltam elég jó. Állandóan próbálok megfelelni a francos elvárásoknak, de nem megy. Így fogyókúrák helyett éheztetni kezdtem magam, és most itt vagyok. Tessék, most jobb? - talán kicsit durvábban mordulok fel, mint kellene, mégis mintha egy mázsás súly esne le a vállamról.

Eddig, soha senkinek nem mondtam el. Eleanor egy idő után rájött, és Hope se hülye, így nyílt titok volt számukra. Magamat is megleptem azzal, hogy Liamnek elmondtam, de benne megbízom. Csupán a véleményétől félek. Lehajtom a fejem és a cipőm orrát pásztázom, várva valami választ vagy bármit.

- Nincs szükséged fogyókúrákra, te így vagy szép, ahogy vagy.

Mutatóujjával az állam alá nyúl és megemeli. Ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Csodaszép szemei szinte örvényként szippantanak magukba és teljesen megbabonáznak.

- Gyönyörű vagy. Aki nem ezt mondja az vagy vak, vagy csak hazudik, mert féltékeny - mosolyog, miközben végigsimít az arcomon a hüvelykujjával.

Mosolya tökéletes, teljesen a bűvkörébe von. Nem bírok megszólalni. Ellenkezés nélkül követem a pulthoz, ahol a csaj felveszi a rendelést. Nem is figyelem mit kér, csupán az előző pár percen gondolkozom. Azt mondta, gyönyörű vagyok. Még csak a gondolatra is fülig pirulok. A telepakolt zacskókat a kezébe fogja, míg egyet a kezembe nyom. Szem forgatva veszem el tőle, ám biztos vagyok benne, hogy nem fogom megenni.

- Köszönöm - elpirulva beszélek.
- Semmiség.

Szorosan ölel át, ami meglepetésként ér, ám azonnal visszaölelem. Fejemet a nyakába fúrom, úgy szívem be bódító illatát. Felkuncog, és percek után elenged. Nem hinném, hogy egyről beszéltünk, amikor megköszöntem, de nem fontos már. Kifelé menet azonban kisebb akadályba ütközünk. Egy nagy csoport rajongó, akik mind képet vagy valami mást akarnak Liamtől. Egyre nagyobb csoport vesz minket körül. Mindenfelől érkeznek a beszólások, hogy nem illek hozzá, hogy csak a pénzére hajtok, hogy ugyanolyan kurva vagyok, mint a nővérem, és a többi. Összetörten állok Liam mellett, aki kifelé araszol a tömegből. Erősen fogja a kezemet, hogy el ne vesszek. Folyamatosan hallom, amiket utánam kiabálnak. Nem vagyok a barátnője! Üvöltözik a tudatalattim, miközben a sírógörcs kellős közepén áll. Egészen addig tudom tartani magam, amíg a kocsihoz nem érünk. Amint beülök kitör belőlem a sírás. Liam beszáll a mellettem lévő ülésre, majd egyből ki is száll, amikor meglátja, hogy sírok. Megkerüli a kocsit és kinyitja a mellettem lévő ajtót. Megfordít az ülésben, így most már vele szembe ülök. Két keze közé veszi az arcomat és bűnbánóan néz rám.

- Sajnálom. Nem akartam.

Lágyan simogatja az arcomat, miközben bocsánatot kér. Nyakába vetem magam, és ott zokogok tovább. Pár perc múlva sikerül kissé megnyugodnom. Óvatosan el tol magától és könnyes szemeimbe néz.

- Menjünk, kérlek.

Halkan kérlelem, ő pedig bólint és beszáll a kocsiba.