21. fejezet - Új ismerősök

Hi, Babes!

Meghoztam a 21. részt, amelyben ugrunk egy kicsit az időben, pontosabban csak a közepe felé. Na jó, talán nem is olyan kicsit, de azért nem sokat.:') 

Sajnos lassan vége a történetnek, most már tényleg. Igazából még nem tudom pontosan, hogy hány részes lesz, egyenlőre még csak fejben van meg a befejezés, már csak le kéne írni, de az még várat magára, mert kiakadtak a félévimen, úgyhogy kőkemény szigor van itthon. Nevermind. 

Btw köszönöm a kommentet, és a 8 pipát. love y'all.♥

Hagyjatok jelet magatok után! 

Jó olvasást! xx

Amikor Liam megérkezik, már elkészülve várom őt. Próbáltam csinosan, mégis úgy felöltözni, hogy lehetőség szerint ne fagyjak meg már az első pár percben. Ettől függetlenül reménykedem, hogy nem szándékozik valami puccos étterembe elvinni, hiszen nem biztos, hogy az emberek jó szemmel néznék a bakancsom, és - Eleanor szerint - provokatív öltözetem.

Egy csókkal köszöntöm az ajtóban álló Liamet, majd vastag, kötött pulcsimat felkapva köszönök el nővéremtől, aki vigyorogva int, miközben becsukja utánunk az ajtót.

- Lassan hozzá kéne szoknom, hogy gyönyörű barátnőm van, de te minden egyes alkalommal felülmúlod magad - bókol mosolyogva, én pedig úgy érzem, hogy helyben elolvadok.

Elmotyogok valami köszönöm félét, és beülök mellé a taxiba, ami eddig ránk várt. Kíváncsian faggatom, hogy hova megyünk, de nem árulja el. Izgatottan bámulok ki az ablakon, és csak félig figyelek Liamre, aki közben hozzám beszél. Egy óra múlva már a Temzénél járunk, ahol ki i szállunk a taxiból. Londoni létemre nem sokat járok erre, hiszen ez távol esik a mi környékünktől, ahol tökéletesen megtalálok mindent, így ez a terület általában kimarad. Ezért nem is csoda, ha elbűvölve nézem a kivilágított Tower Bridge-t, a London Eye-t, és magát az egész partot. Összekulcsolt ujjakkal sétálunk végig a hóban, de szerencsétlenségemet bebizonyítva megcsúszok egy kis jeges tócsában. Liam nem figyel, ezért Őt is sikerül magammal rántanom. Nevetve terülök szét a hóban, míg Ő felettem támaszkodik, szintén nevetve. Egy apró csókot lop tőlem, majd felsegít. Néhány ember lekezelően, fejcsóválva néz minket, vannak, akik csak mosolyogva állnak tovább, de kiszúrok pár sóvárgó tekintet is. Megértem őket. Én is mindig irigykedve pillantottam a szerelmes párokra, főleg télen. Annyiszor elképzeltem, hogy milyen lenne, ha nekem is lenne valakim, akivel kézen fogva sétálgathatnék a hóban, és most minden elképzelésemet felülmúlva teljesülni látszik az álmom. Annyi év kiközösítettként, állandó szekálások céltáblájaként, strébernek, és haszontalannak beskatulyázva, úgy érzem, hogy most minden rendbe fog jönni. Liam mellett nem érzem magam elítélve. Mellette merek önmagam lenni.

- Min gondolkozol? - kérdezi mosolyogva, ezzel kiszakítva gondolataimból.

- Rajtad - vallom be elpirulva, mire félkezével magához húz, és puszit nyom a hajamba.

Pár perc múlva megérkezünk egy kis étterem szerűség elé, viszont a környéken egy autót se látok, vagy akár egy embert sem. Kérdőn nézek fel a fiúra, de Ő csak a fejét rázza, és maga után húz. A helyiségbe belépve rajtunk kívül csak páran lézengnek, de ügyet se vetnek ránk. Egy hátraeső asztalnál foglalunk helyet, és pillanatokkal később meg is jelenik a pincér. Az étlapot nézegetem, bár egyáltalán nem érzem magam éhesnek. A pincér várakozóan, apró mosollyal néz ránk, és úgy látszik, szereti a munkáját. Nem türelmetlenkedik, nem sietett minket. Liam rám emeli a tekintetét, de én csak megrántom a vállam. Fogalmam sincs, hogy mit egyek. A legtöbb kajáról még életemben nem hallottam, ami az étlapon szerepel, így ráhagyom a választást. Leadja a pincér srácnak a rendelést, aki bólintva jegyzetel, aztán otthagy minket.

- Mikor kezdődik az új turnétok?

- Majd csak májusban. Bár addig sem igazán pihenhetünk. Kisebb koncertek, dedikálások, interjúk, új klipek, stúdiózás. Mozgalmas évünk lesz. A turné nagyjából olyan hosszú lesz, mint a tavalyi, de karácsonyra mindenképpen hazajövünk, de addig még bőven lesz időnk együtt lenni.

- Csak pár hónap. A turnétok előtt úgyis totál káosz az életetek, bepakolás, utolsó simítások, gyakorlás. Augusztustól viszont én már Amerika levegőjét rontom - komorodok el.

Persze, imádom Amerikát, és ezzel hatalmas álmom teljesül, hogy ott élhetek, de ideköt minden. El, Hope, a fiúk, itt nőttem fel, egész életemben itt éltem. Ott semmit nem ismerek, nincsenek ott barátaim, és magamat ismerve nem is lesznek.

- Ott lesznek a szünetek, olyankor hazajöhetsz, év közben, pedig, amint lehetőségem nyílik, meglátogatlak. Meg fogjuk oldani - szorítja meg a kezem, és biztatóan elmosolyodik.

Szótlanul biccentek, és közben a pincér is kihozza a rendelt kajákat. Liam eltereli a beszélgetést másik irányba. Miután megettük az elénk rakott ételt, kifizeti azokat, és kilépünk az étteremből. Derekamat átkarolja jobb karjával, és így vezet, egészen a London Eye elé. Nagyra nyílt szemekkel gyönyörködöm az építményben. Soha nem ültem még rajta. Anyuék hülyeségnek tartották, és haszontalan pénzkidobásnak. Aztán, amikor Eleanorhoz költöztem nem akartam, hogy erre költse a pénzét, így eddig kimaradt az életemből.

Éppen megáll a szerkezet, amikor odaérünk. Liam int a pénztárosnak és a tömegen keresztül kezd húzni. Az emberek gyilkos tekintettel néznek ránk, és láthatólag nem érdekli őket, hogy Liam próbál átvágni rajtuk. Amikor odaérünk egy pasi bevezet minket az egyik fülkébe, amibe többen már nem is jönnek be. Arcomat átölelő mosollyal nézek Liamre. El sem hiszem, hogy kibérelt egy kabint, csak azért, hogy kettesben lehessünk.

- Köszönöm - suttogom halkan, amikor hosszú idő után a teteje felé közelítünk. - Ez gyönyörű.

Nem szól semmit, csak magához húzva megcsókol. Tökéletes este, egy tökéletes fiúval. Mert Liam igenis, hogy tökéletes, számomra mindenképpen.

*Augusztus vége*

El sem hiszem, hogy itt állok a reptéren, magam mellett a csomagjaimmal, és várok a repülőre, amely teljes mértékkel kiszakít a normális, megszokott, és mostanában boldog életemből. Ha valaki egy éve ilyenkor azt mondja nekem, hogy ilyen életem lesz, akkor egész egyszerűen csak kiröhögöm. Bár Liamék négy hónapja folyamatosan turnén vannak, most mégis itt van velem, ahogy a négy másik srác is, nővéremékkel kiegészülve.

Szívverésem felgyorsul, amikor a bemondóba egy gépies női hang monoton ledarálja, hogy a Bostonba tartó utasok lassan kezdjék meg a felszállást. Azt hiszem még nem vagyok felkészülve erre. Nekem még kell pár év, hogy lelkiekben felkészüljek arra, hogy itt hagyjam a nővéremet, a legjobb barátnőmet, és azt a fiút, akit mindennél jobban szeretek. Valaki segítsen, nekem ez nem megy! Kétségbeesek, elfehéredek, és hányingerem lesz. Valószínűleg semmi bajom nem lenne, ha a három említett ember közül valamelyikőjüket magammal vihetném, de nem tehetem. Ideje a koromhoz méltóan viselkednem, és önállósodnom.

Hope zökkent ki a búcsúzásával, amely előcsalja az első könnycseppjeimet, amelyeket követ szép sorban a többi is. Liam a végére marad, és ezúttal a többiek már leléptek, és kint megvárják Liamet, akivel most ketten állunk a kapu előtt, amely megfogja változtatni az életemet.

- Megfogadtam, hogy nem fogok sírni, és nem fogok úgy tenni, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy látlak, és most mégis azt csinálom - nevetek fel könnyes szemekkel.

- Nem tudsz ilyen könnyen lerázni. Amúgy is, alig két hónap múlva újra látjuk egymást - törli le a könnyeimet, apró mosollyal.

Kétkedően megrázom a fejem és mellkasába fúrom, majd ott zokogok tovább. Egészen addig, amíg a hang újra fel nem szólítja az utasokat a beszállásra. Kisírt szemekkel nézek fel Liamre, és egy utolsó csókot adok neki. Egy utolsó, hosszú csókot, ezzel próbálva annyi örömöt lelni ebben a pillanatban, amennyit beoszthatok több hónapra. Liam egészen addig kísér, ameddig tud, majd újra megállunk egymással szemben.

- Egy nyálas szöveg se jut eszembe, pedig sok ilyen jelentet láttam már - röhögöm el magam kínosan, mire felnevet.

- Majd én mondom helyetted is - két kezemért nyúl, miközben folyamatosan a szemembe néz. - Legyél, akár több ezer kilométerre is tőlem, én akkor is szeretlek. Megfogjuk oldani, hogy ezek után is a lehető legtöbbet találkozzunk.

- Szeretlek - suttogom, miközben - egy jó ideig - utoljára átölelem.

Ahogy folyamatosan közeledek a célom felé, már egyáltalán nem látom Liamet, csak azokat, akik velem egy gépre készülnek felszállni. Könnyes arccal szállok fel, és elfoglalom a helyemet, az ablak mellett. A szívem majd megszakad, és régi ismerősöm a magány, és a fájdalom visszatér. Mellkasom összeszorul, és nehézkesnek bizonyul még lélegezni is. Tudom, hogy nem örökre szól a búcsú, és ha minden jól megy, akkor őszi szünetben, azaz kevesebb, mint két hónap múlva újraláthatom őket. De akkor is, lesz bő másfél hónapom magamba fordulni, és szánalmasan magányos életet élni, mivel teljesen új városba megyek, ezért nem fogok ismerni senkit és semmit. Talán van egy jó oldala is. Ez egy új kezdet, új emberekkel és előítéletek nélkül.

A repülőn sikerült elaludnom, így nem tűnt hosszúnak, ráadásul az időeltolódásnak hála úgy érzem, mintha nem is utaztam volna semmit. Hiszen reggel indultam Londonból, de jelenleg itt még csak most van reggel. Ami eléggé bezavar, de próbálom figyelmen kívül hagyni, és információt szerezni, hogy juthatok el Bostonból Cambridge-ig. Előtte viszont fogok egy taxit, hogy bejussak a városközpontba, ahonnét már könnyebb lesz megtalálni a vasutat. Szerencsémre alig fél óra alatt beérünk, majd kifizetem a taxisnak és körülnézek. London is csodálatos, de Boston... soha életemben nem jártam még itt, sőt egyáltalán Angliában se nagyon voltam máshol, Londont leszámítva, így teljesen letaglóz a város látványa. A hatalmas nyüzsgés, a modern épületek. A sok-sok ember, akik sietősen igyekeznek a dolgukra. Ez minden Londonban is megtalálható, de ennek valahogy más a varázsa. Az új dolgoknak mindig másmilyen a varázsa. Sokkal gyönyörűbb és jobb.

- Elnézést, bocs, nem tudod, hogy merre van a pályaudvar? - szólít meg egy nagyjából velem egykorú srác mosolyogva.

- Nos, valójában én is azt szeretném kideríteni - húzom el a számat sajnálkozóan.

- Szuper, a bátyám már kiakaszt, hogy mégis hol vagyok, mert órák óta Cambridge-ben vár - forgatja a szemét.

- Cambridge? Mint a Harvardos Cambridge? - kérdezem reménykedve, mire bólint.

- Ja, elsőéves vagyok, de úgy látom, hogy még a gólyatáborról is lemaradok. Mellesleg, Christian vagyok.

- Destiny, örülök a találkozásnak - fogadom el a felém nyújtott kezet.

Sok ember megy el mellettünk sietősen, de a tömegből kiszúrok egy idősebb nénit, akihez odarohanva kérdezem meg, hogy merre találom a vasútállomást. Készségesen elutasít, amit megköszönök és visszatérek az újonnan megismert Christian-hoz, aki próbál elkapni valakit az emberek sokaságából.

- El kell menni egyenesen, aztán jobbra fordulva elvileg ott is vagyunk - osztom meg vele az újonnan szerzett tudomásaimat.

- Szuper. Veled tarthatok? - kérdezi kisfiús mosollyal, mire bólintok. - Te merre veszed az utat?

- Szintén Cambridge, szintén első év - elvigyorodik, és szeme körül összefutnak a nevetőráncok. - Igazából, tényleg örülök, hogy találkoztunk. Így nem érzem magam annyira kellemetlenül.

- Akkor jó, mert most már nem fogok leszállni rólad, a bátyám meg úgyis lekoptat engem a legelső adandó alkalommal - neveti el magát, én meg csak mosolygok.

Az egész utat végigbeszélgetjük, és teljes szívemből örülök, hogy megszólított, hiszen ha nem tette volna, akkor most egyedül ülnék itt, totálisan kétségbeesve, letörve, kellemetlenül érezve magam. De Christian természete lehetővé teszi, hogy egy percig se érezzem magam kellemetlenül vagy feszélyezve. Úgy beszélget velem, mintha ezer éve ismernénk egymást, és ahogy látom, számára ez teljesen természetes.

Egy újabb idő bolyongás után - ezúttal már Cambridge-ben - végre megtaláljuk az egyetemet, a kollégiummal együtt. A portánál lejelentkezünk, majd a kissé mogorva portás a kezünkbe nyomja a szobakulcsainkat, és elmondja, hogy merre találjuk a szobánkat. Bár a kolesz koedukált, lényegében mégsem az. Hiszen két szárnyra van választva. Az egyik a fiúk, a másik a lányok része. Így a lépcső tetején lassan elválnak az útjaink Christian-nal.

- Nem adod meg a számodat? Esetleg összefuthatnánk, hiszen van még pár nap sulikezdetéig, vagyis utána is összefuthatunk. Na, érted... - magyaráz zavartan, a tarkójára tett kézzel, és igen aranyos látványt nyújt.

Halványan mosolyogva számot cserélünk és végérvényesen is különböző irányokba indulunk. Hosszas keresés után megtalálom a 109-es számmal ellátott szobát, pontosan a zuhanyzók és mosdók mellett. Egy ideig állok az ajtó előtt és azon gondolkozom, hogy bekopogjak-e. Végül nem kopogok, hiszen ez az én szobám is, még akkor is, ha nem ismerem a túloldalon lapuló szobatársamat/társaimat. Amikor belépek két ággyal, két íróasztallal, pár polccal és szintén két éjjeli szekrénnyel találom szembe magam. A szemközti fal felét elfoglalja egy hatalmas ablak, kisebb kiülővel. A szoba lágy, pasztell bézsre van festve, és tökéletesen tiszta. Első látásra szerelem. A baloldali ágyon fekvő lány sem kerüli el a figyelmemet, aki érkezésemre egyből felkapja a fejét. Rövid, szőke haja van, rikító kékes színű szemekkel, amelyek lágyan festettek, és barackszínűre meszelt ajkakkal. Ezek veszik körbe, amúgy szív alakú, elég sápadt arcát. Ruhái színesek, de mégsem néz ki bennük bohócnak, inkább csak stílusosnak. Már itt lehet egy kis ideje, hiszen a szobának az az oldala, amelyet Ő birtokol, már be van kissé rendezve.

- Szia, Elizabeth Moor vagyok - hatalmas lendülettel terem előttem, kezét nyújtva.

- Destiny Calder - üdvözlöm mosolyogva, míg Ő gondolkozóan méreget.

- Téged ismerlek! - kiállt fel, amitől kissé hátratántorodok. - Bocs, elnézést, általában nem vagyok ennyire elviselhetetlen. Láttalak már pár cikkbe, a híres brit fiúbanda egyik szépfiúja oldalán - mosolya bocsánatkérő.

- Nos, megesik - vonok vállat. - Rajongó vagy? Ugye nem fogsz kinyírni este egy párnával?

- Miért pont egy párnával? - gondolkozik el, majd mindketten elnevetjük magunkat a helyzet abszurditásán. - Amúgy nem vagyok rajongójuk, csak a - még nálam is idegesítőbb - húgom, aki 0-24-ben üvölteti a zenéjüket, áradozik róluk, szidja, vagy éppen magasztalja a barátnőiket, és hónapokig nyaggatta apát, hogy engedje el a koncertjükre, New Yorkba, ami most lesz majd valamikor - magyaráz gesztikulálva, amin folyamatosan mosolygok.

- November végén. Tudom. Azt hiszem, inkább meg sem merem kérdezni, hogy a húgod mennyire gyűlöl engem - kínos mosolyra húzom a számat, hiszen a rajongók többsége még mindig megakar ölni, vagy csak szimplán utál, mert boldoggá tudom tenni Liamet.

- A húgom Liamgirl, vagy minek hívja magát.

Elnevetem magam, hiszen ezzel az egyetlen mondatával mindent elárult. Bár nem szerethet mindenki. Hála Liamnek ezeken már túltettem magam. Az elején, a legelején nagyon nehéz volt. Állandóan sírtam, és magamba zuhantam, próbáltam eltűnni, és nem igazán mutatkoztam Liammel, aki ezt megunva észhez térített, és igaza volt. Nem szabad hagynom, hogy mások véleménye határozza meg az életemet, így mára már kizárom a negatív megjegyzéseket, és próbálok a pozitívokra gondolni.